Nyitott könyv a Hol lennél jó helyen? c. regényre adott olvasói

visszajelzések alapján, Lázár F. Katalin tollából, köszönetképpen.


Első rész - Második rész - Harmadik rész - ...


„Azok a könyvek, melyek könyvtárad polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, olvasó. Bármennyire is befejezett remekművek, csak utalások vannak bennük, célzások, ákom-bákomok, melyek pusztán egy másik lélekben ébrednek életre. A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.”

/ Kosztolányi Dezső /

É R I N T É S

Első rész

Lázár F. Katalin

Ülj ide mellém, kedves olvasóm, nyugodtan, bátran, hisz’ ismersz már engem! Feltártam előtted szívem legrejtettebb titkait és te azonosultál velem, lejöttél velem lelkem legmélyebb bugyraiba és fogni akartad a kezem, velem nevettél az élet vidám dolgain és szarkasztikus humorom sem botránkoztatott meg, a feléd áradó szeretetem pedig megérintette a szívedet. Ülj csak le; tudom, hogy az élet rövid és még annyi mindent kell megtenned, de kérlek, engedd, hogy visszaadjak egy keveset abból, amit te adtál nekem! Mesélek arról a csodáról, amivel te érintetted meg a szívemet.
Egy könyv megjelenését ugyanazok az érzések előzik meg, mint egy gyermek születését. A várakozás boldog izgalma ugyanúgy végigkíséri, mint a kétségé és a szorongásé: Vajon milyen lesz a fogadtatás? Szeretni fogják, megértik az üzenetét majd az emberek? Mivel a könyv nem a szokványos módon keletkezett, az út, amin elindult, ennek megfelelően sem egy kiadói kezdeményezésre és nem is egy híres személy ajánlásával kezdődött. Mivel eredetileg a családomnak szántam, és a sors különleges áldásának köszönhetően lányom tanult mestersége a nyelvészet – míg jómagam mindenféle írói képzettség és tanult írói tudás nélkül, csupán a szívemre hallgatva tettem mindezt –, a korrektúrát és a lektorálást ő készítette el számomra, fiam pedig a technikai szerkesztést és, szintén tanult mesterségeként, a menedzselést vállalta fel.

Az úton való elindulás az alábbi e-maillel kezdődött:

„Kedves Barátaink! Az élet mindig érdekes. Tele van humoros és vicces, de szomorú és megrázó eseményekkel is. Sokszor gondoljuk azt, hogy de jó lenne mindazt leírni, ami velünk történt, megőrizni az utókornak vagy csak saját magunknak. Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy elmondhatom: az én édesanyámnak sikerült. Lejegyezte a saját és vele együtt a gyermekei, vagyis a mi élettörténetünket is. Nekünk annyira megtetszett, hogy a család összefogott és kiadtuk könyv formájában. Úgy érezzük, hogy ez nemcsak a családunk történetének a leírása, hanem gyógyír lehet sebekre és vidámságot adhat nehezebb napokon. Ezért szeretnénk tudatni veletek, hogy a könyv már nyomtatás alatt áll. További információt a könyv hivatalos honlapján találtok. Ezúton is szeretnénk megköszönni, hogy életünk egyes szakaszaiban mellettünk álltatok és segítettétek családunkat.”
Fiam meleg hangú ajánlásának, méltatásának, és nem kevésbé az ismertségének köszönhetően a következő napokban folyamatosan érkeztek a gratulációk és a feliratkozások az előzetes megrendelések listájára a könyv honlapján. Teljesen elérzékenyültem a bizalomnak ettől a számomra is hihetetlen megelőlegezésétől, hiszen a kedves olvasó a könyv külső borítója és a belső pár oldal tartalma alapján döntött úgy, hogy feltétlenül meg szeretné venni ezt a könyvet. A mai napig hálás vagyok ezért a nemes gesztusért, azonban egy fontos igazságot sem szeretnék elhallgatni. Ahhoz, hogy az ember valakiknek a bizalmát ilyen mértékben élvezze, szüksége van a saját és a családja jó hírére. A név egyfajta garancia. Garancia arra, hogy a tőled megszokott módon, hiteles és megbízható formában adsz tovább értékeket, és nem a bóvlit akarod rásózni az emberekre. Soha ne adj üveggyöngyöt az igazgyöngy helyett!
Az első gyöngyszem a barátságláncban mindenképpen te vagy, ehhez kötődnek a családod, a barátaid és ismerőseid barátsággyöngyei. Az én barátsággyöngysorom az írás kezdetétől fogva folyamatosan bővült. A mű előrehaladott állapotában egyre jobban éreztem, hogy – a fiamon kívül, aki rendületlenül és hűségesen olvasta formálódó könyvem kéziratát – a megmérettetéshez feltétlenül szükségem lenne külső segítségre. Újabb gyöngyszemek kapcsolódtak a láncomhoz, akik nemcsak hűséges olvasóim, hanem állandó buzdítóim is lettek abban, hogy az írás göröngyös útján tovább haladjak. Mindig megérezték, mikor kell a buzdítás: „Folytasd, írd, hiszen ez gyönyörű!” Három barátsággyöngyöm csodálatosan szép szavakkal és mély érzésekkel írt ajánló sorokat később a könyvem mellé, amikor annak honlapja felkerült az internetre. Az ő hitelességüknek is köszönhettem, hogy egyre szélesebb körben kezdett az információ terjedni. Majd a több mint egy éves hallgatás után jómagam is kezdtem megnyílni. Előbb kicsit félszegen, később egyre bátrabban beszéltem arról, hogy az utóbbi időben az a szó, hogy „munkanélküli”, egyáltalán nem állja meg a helyét az életemben, mivel ebben a több mint egy évben lehet, hogy egypár dolgot valóban nélkülöznöm kellett, de a munkát, azt biztosan nem. Ekkor jöttek az első konkrét kérdések: „Tulajdonképpen mit csinálsz? Mivel foglalkozol?” Mielőtt a választ kimondanám, mélyen a szemébe nézek a kérdezőnek és várom a döbbenetet a tekintetében. Nem sértődök meg, hiszen saját magamnak is nehéz elfogadni, hogy a nyomdai munkálatok befejezése után nyíltan fel kell vállalnom, hogy valóban írtam egy könyvet. A közvetlen barátok, ismerősök előtti színvallás után jön a következő megmérettetés:

Mivel a könyvem magánkiadásban jelenik meg, így kiadó sem bábáskodik felette, ebből kifolyólag a kiadókkal szorosan összekapcsolódó terjesztői hátteret is nélkülöznöm kell. De milyen is az ember? Ha a szükség úgy hozza, vág az agya, mint a borotva. Tervez és mérlegel, majd a megvalósítás útjára lép. Ahhoz, hogy a könyvem kiadását és forgalmazását magam tudjam intézni, akár tetszett, akár nem, vállalkozóvá kell lennem, ami ebben az ingatag gazdasági helyzetben bizony nem kis feladat. Elindulok hát a hivatalok, a nyomtatványok és a számok útvesztőjében. A nehézségek ellenére jól boldogulok, a konkrét kérdéseket azonban most sem kerülhetem el:

– Milyen tevékenység végzéséhez kell az engedély?
– Írói, alkotói tevékenység.
Puff, hát kimondtam! Az adóhivatal ügyfélablakai mögött dolgozó hölgyek keze megáll, előbb egymásra néznek, majd óvatosan rám, de csak egy pillanatra, aztán már folytatják is a dolgukat. „Nem túl sokan járhattak errefelé ilyen kéréssel” – gondolom magamban. „Na, nem baj; jobb, ha megszokom, a következő majd könnyebben megy!” – és szorgalmasan töltöm az elém tett nyomtatványokat. Valóban, a bankban már a szemem sem rebben, amikor az ügyintéző hölgy kedvesen érdeklődik könyvem témája felől. Mikor elmondom, hogy nagyobbik lányom életútja is nyomon követhető a könyvben – aki értelmileg akadályozottan született –, azonnal rendel belőle, mert az ő családjuk is nevel egy fogyatékos gyermeket. Kedvenc ügyintézőm is, akit hosszú évek óta ismerek és tisztelek, kér egyet. Féltem őt, hiszen gyönyörű lánya elvesztésének fájdalmát ott hurcolja a szívében. Aggódom, hogy férjem halálának leírása szembesítené ezzel és feltépné a sebeket. Mindenképpen szeretné elolvasni, mondja könnyes szemmel. A megjelenés után az elsők között hív fel, hogy megköszönje azokat a csodálatos szavakat, amiket használtam a gyász leírásakor. A következő gyöngyszem a láncomon. Hallgatom őt, és most értem meg igazán, milyen nagy hatalmuk is van a szavaknak. Azáltal, hogy megérintenek bennünket, meggyógyíthatják a lelkünket. Egy szerettünk elvesztésekor kimondani ugyan nem tudjuk őket, és hosszú időbe telik, míg újra engedelmeskednek nekünk, de az érzések ott vannak a szívünkben. Igen, beszélnünk kell ezekről a mély érzésekről, mert ha nem öltenek alakot szavak formájában, megfojthatnak bennünket. Bármennyire nehéz is elviselni, a halált is meg kell tanulnunk elfogadni, hiszen az élet része. Ha megtanuljuk tisztelni, talán könnyebben megy. Ezzel a telefonbeszélgetéssel párhuzamosan elkezdenek jönni az elektronikus levelek. A honlapnak köszönhetően ismerős és számomra eddig ismeretlen emberek folyamatosan küldik a visszajelzést a könyvemről. Újabb és újabb gyöngyszemek a láncomon: „erős, elgondolkodtató”, „frenetikus”, „a költői képek, mint a kéz és a hang, hatalmas plusz érzelmi töltetet adnak neki”, „megerősít, lelkesít, tanít és ha kell, átformálni is képes”. 

****

A helyi médiának nagyon sokat köszönhetek; rajtuk keresztül a könyvem hirtelen népszerű lett és az emberek is felismernek az utcán vagy nyilvános helyeken. Már jönnek is a gratulációk, a kézfogások és – nem is olyan ritkán – az ölelések.

Egy ölelés; kedvenc hús-grill-étterem láncolatomban – alig pár száz méterre a lakásomtól – kezdődött a történet. Hetente többször is megfordulok valamelyikben, attól függően, hogy éppen mire van szükségem. Ennek a kis családi vállalkozásnak hangulata van. Nemcsak a külső igényességben és az udvarias, előzékeny kiszolgálásban érződik ez, hanem abban a különleges harmóniában, szervezettségben is, amit a szakavatott vendég, vásárló éles szeme azonnal észrevesz. Az első pillanattól kezdve szerettem ide járni. A grill- és a húsbolt részhez kapcsolt igényes és családias étterem akkor még csak építés alatt állt, amikor ide költöztem, de az előző kettőben megtapasztaltak alapján ki lehetett következtetni, hogy itt is a vendég lesz az első és a legfontosabb. Valóban úgy is lett.
De kezdjük a legelején: a nap bármelyik szakaszában mentem is át felvágottért, ropogós kifliért, házias joghurtért és egyéb frissen sült finomságokért, a két bájos eladóhölgy szinte lenyűgözött a kedvességével, talpraesettségével, gyors és udvarias kiszolgálásával. Soha nem tettek kivételt senkivel, pontosabban néhány alkalommal mégis: akkor, amikor idős, a vásárlással és az ezzel kapcsolatos döntések meghozatalával nehezen boldoguló embereknek volt szükségük egy kis iránymutatásra, segítségre. Minden egyes esetben felajánlottak többféle vásárlási lehetőséget, és türelmesen kivárták, míg végre a döntés is megszületett, majd az előzékenységüknek köszönhetően a megvásárolt termékek is könnyebben kerültek bele a reszkető kezek által odanyújtott táskákba. A várakozási idő szinte elröpült, míg a szorgalmasan dolgozó kezek és kedves mosolyok látványában gyönyörködött az ember. A barátságos üdvözlésről és megszólításról nem is beszélve. Ugyanez a hagyomány fogad a húsboltba átlépve. A „kedves hölgyem, asszonyom” megszólítás és az üdvözlés itt sem marad el, sőt, főzési tanácsadást is kapok, ha éppen nem tudom eldönteni, hogy az általam kiválasztott étel megfőzéséhez éppen melyik hús megvásárlása lenne a legcélszerűbb, vagy azt, milyen pácolási és egyéb módszerekkel készíthetném el azt. Három fiatalember áll a pult mögött, boszorkányos gyorsasággal és szakavatott mozdulatokkal vágja, szeleteli, darálja a szemet gyönyörködtető friss, és valóban színhúst tartalmazó, kiválasztott terméket.
Végig a karmestert keresem. A karmester, vagyis inkább karmesterek, mindvégig szerényen meghúzódnak a háttérben, az „apu”, „anyu” megszólításból azonban hamar kikövetkeztetem, hogy a három fiatalember a hentespult mögött csakis az ő fiaik lehetnek. Mindenki „Laci bácsija” és „Marika nénije” név szerint üdvözlik a törzsvásárlókat, ami a forgalmukat elnézve nem lehet kis feladat. Figyelmük még a kimondatlan kívánságokra is kiterjed, hozzáállásuk a dolgokhoz példaértékű lehet valamennyiünk számára. A „Főnök úr”, ha kell, hólapátot, seprűt ragad; kedves felesége, aki a hátérben a számlázással együtt járó ügyes-bajos dolgokat is elrendezi, ha a munka megkívánja, kisüti a fasírozottat vagy mind a ketten kötényt kötnek, hogy elmosogassák a grill-felszerelést és egyéb sütő edényeket; nem szégyellik egyiket sem. Szerénységük, bölcsességük nagyobb annál, mintsem az évtizedek alatt kemény munkával elért eredményeiket olcsó hatalmaskodásra, tékozló életvitelre cseréljék.
Kedves nagynevű áruházláncok és bevásárlóközpontok! A kötegszám bedobott akciós újságok általam is a postaládák alá elhelyezett kartondobozban landolnak, mintegy követve többi lakótársam példáját. Úgy látom, mint lehetséges vevőket, őket sem érintette meg az a hangzatos ígéret, miszerint a reklámmal „megszólítjuk a vásárlókat”. Addig, amíg hosszú órákon át bolyonghat az ember anélkül, hogy eladóval találkozna, ha pedig van elég bátorsága ahhoz, hogy megszólítson egy éppen arra tévedőt, szemrehányó vagy értetlen tekintet fogadja, bátran kijelentem: változatlanul nem szólítottak meg! Kedvenc családi üzletsoromra lehet jönni marketinget tanulni!
Most azonban térjünk rá a lényegre, mert bizony arról a híres-neves ölelésről eddig még egy szó sem esett. Csípős, február eleji nap volt; reggel nyolc óra körül lehetett, amikor átsétáltam, hogy a szokásos napi bevásárlásomat elvégezzem. A Főnök úr, mint mindig, most is szívélyesen üdvözölt, majd váratlanul odalépett hozzám és gratulált az Év Hölgye díjhoz, amit a megyei napilap írt ki, és az olvasók szavazatai alapján én nyertem meg. Tőle értesültem először az eredményről, mert az aznapi újságot még ki sem vettem a postaládámból. Nem is annyira a hír lepett meg, mint inkább az a tiszteletteljes mód, ahogy mindezt tette. Valóban szívből gratulált és azonnal venni is szeretett volna egyet a könyvemből.
– Tudja, Katika, a feleségem nagyon szeret olvasni és szeretném meglepni ezzel a könyvvel! – mondta csillogó szemmel. A tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy mennyire fontos számára a felesége. Hétfőn, az üzletbe belépve, újabb meleg hangú fogadtatás után kérte, hogy semmiképp ne menjek el addig, ameddig a feleségével nem találkozom, mert a hétvégén elolvasta a könyvemet és szeretne ő is személyesen találkozni velem. A szeretet és a megbecsülés érzése láthatatlanul körém fonta a karját és én tudtam, igenis, ebben a munkával teli rohanó világban is jelen lehetnek mély, őszinte érzések. Majd a fizikai ölelés sem maradt el, s az ölelésből, a meghatott szavakból hamar megértettem: bár a sorsunk más és más itt a földön, de az asszonyi szív ugyanúgy dobog és érez – akár ő is írhatta volna a könyvemet.
Nemcsak egy öleléssel lettem gazdagabb, de az érzést, ami akkor átjárta a szívemet, a mai napig nem felejtettem el. A legfontosabb visszajelzés számomra mégis az volt, hogy a család és a munka értéke még nem halt ki, és hagyományként átültethető a következő nemzedék életébe.

****

„Mély érzéseket lehet ám a szavakkal előhozni az emberből, és bizony a szavaid ezt teszik velünk, olvasókkal” – jön a következő levél. Lelket melengető visszajelzés, mit csak a tollforgatással próbálkozó kaphat.

Nézzük csak, valójában mekkora erejük is van a szavaknak! Gyermekkori élményeim egyik legszebbike közé tartozik, amikor perceken át gyönyörködhettem a szappanbuborékok táncában a szikrázó napsütésben. Kisebbek, nagyobbak voltak közöttük, némelyek erősen, dinamikusan szálltak a kék égbolt felé, míg mások felkapaszkodtak egy fuvallatra és eltűntek a szemem elől. A kicsik túl sűrűn és türelmetlenül törtek a magasba, szinte esélyt sem adtak egymásnak az érintésre. Egy idő után összetorlódtak, majd szétpukkadtak és eltűntek a semmiben. Ugyanígy jártak azok is, amelyeket először az örömtől felfokozott állapotban, kapkodva, sietősen, később már egyre higgadtabban és óvatosabban próbáltam elkapni, de a kezem érintését mégsem bírták ki, és ugyanúgy megsemmisültek, mint az előbbiek. Az emlékeimben azok jelennek meg a legérzékletesebben, melyek finoman, mint egy puha érintés, egymásba kapaszkodva, lágyan ringatózva próbálták elérni a kék eget. Ezek hatalmasak voltak és a szivárvány ezer színében pompáztak. Erre az érintésre vágytam egész életemben, és most egyre jobban szembesülök azzal a ténnyel, hogy rajtam kívül milyen sok embernek van ugyanez a vágy a szívében. Különleges érzés számomra megélni ezt; keresnem kell a szavakat ahhoz, hogy ezeket az érzéseket méltó formába tudjam önteni.
Kimondott szavaink, melyek valamilyen szépségből fakadnak, különböző folyamatokat indítanak el nemcsak bennünk, hanem azokban is, akikhez intézzük őket. Szavaink hatására az övéik is a felszínre törnek és összekapcsolódnak a miénkkel, lágyan ringatóznak tovább, és egyre több és több embert érintenek meg. Az évtizedek keserű barázdái nevetőráncokká szelídülnek az arcunkon, szemünkbe visszatér az örök fény, karjaink ölelésre tárulnak és – észre sem vesszük – a szeretet ismét ott zubog az ereinkben. A szívünk dübörög, pulzusunk észvesztően kalapálni kezd. Ez az érzés szinte már az elviselhetetlenségig fokozódik, de mi nem bánjuk; mit nekünk a hétköznapok szürkesége, ha hasíthatjuk a kék eget, inkább legyünk naptól perzselt pillangók, mint a föld porában megbúvó férgek! Igen, lángoljunk, mert csak ez viszi előbbre az életet, a közöny, a lustaság önzővé, tespedtté és üressé tesz!

****

„A könyved – írja egyik kedves olvasóm – megtisztít”. Mi ez az állandó megtisztulási vágy az ember szívében? Egyáltalán mitől és milyen formában szeretnénk megszabadulni? Az évek alatt felhalmozódott igazságtalanságtól, sérelemtől, a ránk rakódott bűntudattól, az átélt kudarcok, megaláztatások rossz emlékeitől? Vagy csupán a belső rend boldog csodáját szeretnénk átélni újra és újra? Amikor a könyvemet írtam és egy-egy részt lezártam, a szavak szépsége, az érzelmek ezerszínűsége, ami a lelkem mélyéből felszakadt, és az írás képessége engem lepett meg a legjobban. De mivel már benne voltam, és egy belső késztetés sem hagyott nyugodni, nem tehettem mást csak írtam és írtam – néha tíz, tizenkét órán át, mint egy megszállott. Amikor pedig elkészült, úgy éreztem, hogy valóban eszköz voltam egy magasabb rendű hatalom kezében. A kezem-lábam remegett, járkáltam a szobában, mint egy ketrecbe zárt állat, s a szívem majdnem kiszakadt a helyéből; azt gondoltam: itt a vég és perceken belül megsemmisülök. Nem így történt – itt vagyok és vannak pillanataim, amikor úgy érzem, hogy könnyebb volt a könyvemet megírni, mint a nekem küldött leveleket, a személyes találkozások kérdéseit megválaszolni. Számomra is hihetetlen módon megnyílnak az érző szívek és különleges ajándékként megosztják velem életük legrejtettebb titkait.

Életem első nyilvános találkozása az olvasóimmal sok szép emléket idéz fel bennem. Egy középkorú hölgy lép az asztalomhoz, és mielőtt odanyújtaná a könyvemet dedikálásra, bemutatkozik és a következőket mondja: „Hallottam az Ön könyvéről és el is fogom olvasni, de nem magamnak vettem meg, hanem a lányomnak szeretném ajándékozni. Tudom, hogy én rossz anya voltam és most azt szeretném, hogy ő jobb legyen. Egész életemben szociális területen dolgoztam, a szakmámban szép sikereket értem el, de mint anya sorra kudarcot vallottam. Ami a legjobban fáj nekem, hogy akkor ezt észre sem vettem, de most van egy hat és fél éves unokám és látom, hogy a lányom ugyanazokat a hibákat követi el, amiket én annak idején, és ez nagyon fáj nekem” – már peregnek is a könnyek az arcán.
„Sírni csak a győztesnek szabad!” – írta Székely Éva többszörös olimpiai bajnoknőnk regényében. Valóban a könny csak a győztesek jutalma lenne? A folyamatos megtisztulási vágy ott van az ember szívében, a győzelemig vezető út kövei imitt-amott könnyektől fénylenek.
A bánat, az öröm, a meghatottság érzése éppúgy könnyeket csal a szemünkbe, mint egy jóízű nevetés. Szeretem ezeket az érzéseket és arra kérek mindenkit, ne fojtsa el őket, ossza meg másokkal, mert ettől lesz szebb és boldogabb a világ, ettől ember az ember, ez az, amit adhatunk egymásnak! Sok embernek van szüksége arra, hogy a régi falak leomoljanak és egy megtisztult lélekkel lépjen át még itt a földön oda, ahol már érteni a Mindenség szavát. Aki azt hiszi, hogy szenvedések nélkül képes lesz erre a földöntúli lobogásra, téved.
Minden egyes könnycsepp üzenet. Sok éven át nem akartam és a végén már nem is tudtam sírni; érzelmileg elhatároltam magamat a világtól, senkinek nem akartam üzenni. Kemény voltam, mint a gyémánt, azt gondoltam, ez majd megvéd az élet viszontagságaival szemben. Ma már tudom, hogy a könny nem a gyengeség jele, inkább egy túlfűtött érzelmi állapoté. Engedjük, hogy előtörjön rejtett zugából és végigcsorogjon az arcunkon! Megkönnyebbülést, nyugalmat és megtisztulást eredményez. Az érzelmeink játéka megpengeti lelkünk húrjait, mely a finom és a durva érintésekre ugyanúgy felsír, mint a tenger zúgása és a szél hangja az aeolhárfa húrjain.

 

Második rész

 

A könyvbemutatók egyikének különleges élményét egy kedves, barátságos könyvtár meghitt zugában élhettem át. Személyes kötődésem is volt ehhez a könyvtárhoz, hiszen tizenkét éven át hűséges látogatója voltam, míg ebben a kisvárosban éltem. A könyvtár vezetőnője és kedves helyettese mindent megtett a sikeres bemutató érdekében. Talán nagyobb izgalommal várták a találkozómat az olvasókkal, mint saját magam. Elérkezett a kezdés ideje és bizony alig pár ember ült csak a székeken. Figyeltem a jelenlevőket és arra gondoltam, hat ember is ember, megérdemlik, hogy ugyanazt kapják, mintha hatvanan lennének. Ahogy az arcokat fürkésztem, egy bájos fiatal nőn akadt meg a tekintetem. Szemében valami lobogás és várakozás égett, tekintete annyira meghitt és barátságos volt, hogy hirtelen bűntudatom is támadt, talán ismernem kellene valahonnan?

Aztán, mintegy varázsütésre, a sorok hirtelen megteltek és elkezdődött a bemutató. A végére már izzott a levegő, sorsok elevenedtek meg előttem, a kérdések özönéből hamar kivettem: ismét jó kezekbe került a könyvem. A dedikálás során a fiatal hölgy is az asztalomhoz lépett s
bemutatkozott; elmondta, hogy szenvedélye az olvasás, és egy blogot ír, amiben az írót és a könyvet is bemutatja. Megkérdezte, hogy hozzájárulok-e ehhez. „Én személy szerint igen, de mivel a fiam a menedzserem, a végső jóváhagyást tőle kell megszereznie!” – mondtam. Majd pár nap múlva a blogján, a könyvem bemutatása és méltatása után, az alábbi szavakkal zárta gondolatait: „...a szerző csodálatosan ír, szavaival békét varázsol az ember lelkébe”.
Béke, békesség, megnyugvás és még sorolhatnám a szinonimákat, melyek ugyanazokat az érzéseket varázsolják elő az ember lelkéből. Míg egyesével ízlelem a szavakat, gondolatok cikáznak a fejemben, érzelmek rohannak meg. Oly jó lenne ezek közül csak egyet is megfogni, örökké magaménak mondhatni, de a rohanó, zajos világ kiragadja a kezemből. Újra és újra meg kell küzdenem, hogy ha rövid időre is, de az enyém legyen. Hol rontottuk el? Miért száguld az idő és folyékony aranyként miért távozik ujjaink közül az élet apró és mégis leghatalmasabb csodájának érzése? A hétköznapok vasmarka miért nem ereszt? A kérdésekre a választ csak részben ismerem, a vágyat azonban ott hurcolom a szívemben. „A saját belső világom megőrzése mindig is fontos volt, egyfajta érinthetetlenséget biztosított a számomra, olyan fajta elhatárolódást, amely megvéd a pusztulástól és engem is megakadályoz abban, hogy kárt okozzak másoknak. Egy finoman megmunkált anyaghoz tudnám hasonlítani, amely a világon a legtöbbet jelenti nekem. Benne van a szívem vágyakozása a lelkem nyugalma, az érzelemi világom sokszínűsége, az elmém lángolása, a gondolataim szépsége” – írtam a könyvemben. Ha ebből egyet is nélkülöznünk kell, az egyensúly felborul.
A belső béke több annál, mint egy időre elhallgattatni a fegyvereket vagy a karácsonyfa alatt ajándékokat adni egymásnak. Több, mert az állandót, az örökkévalót, és nem az ideiglenest találja meg benne az ember. Boldogságra lelni nem a küzdelmektől mentes élet, a gazdagság és a könnyű sikerek útján lehet. Ez mind illúzió, mely ideiglenesen elkápráztathatja az embert, de maradandó örömet nem okoz. Az igaz boldogságra a hétköznapok göröngyös ösvényein járva lel rá az ember.
A kórházi ágy mellett állni és számlálni az élet perceit, megsimogatni egy munkában megfáradt kezet, egy gyermek könnycseppjét lágyan lesimítani és őt magunkhoz ölelni, ételt, ruhát vinni a szenvedőknek. Kéz a kézben sétálni a tavaszi verőfényben, ülni a csillagokkal borított nyári ég alatt, kirándulni az őszi lombok zizegésében, táncolni a tündöklő hóesésben. Mosolyt csalni az arcokra, fényt varázsolni a szemekbe, nem csak a szeretet ünnepén. Naponta kihozni magunkból a legtöbbet – valódi sikert ez jelent. Adni az időnkből, a gondoskodásunkból, az érzéseinkből pénz nélkül is lehet.

****

„Megerősít, lelkesít, tanít, és ha kell, átformálni is képes.” „Erőt adott, nagyon tetszett.” Ezekhez hasonló gondolatokkal többször is találkozom az olvasóim leveleiben s a személyes beszélgetéseink során. Honnan jön, miből táplálkozik ez az erő, amely segít emelt fővel végigélni az életet? Én azt gondolom, születési jogunk hinni egy szebb és boldogabb jövőben. A hitünk pedig abból a reményből fakad, hogy mindennek van értelme. Ez segít nekünk a hétköznapok küzdelmeiben. Tőlünk függ, hogy bízunk-e, merünk-e, teszünk-e érte. Minden igaz eszme, gondolat, tiszta meggyőződés ebből az erőből fakad és ebből is táplálkozik.
Pár héttel ezelőtt egy rendezvényen találkoztam egy fiatalasszonnyal, aki augusztusban megajándékozott egy fájdalmasan gyönyörűséges levéllel. Hosszú utazásra vitte magával a könyvemet: „A hatvanadik oldalnál tartok és ha tudom, hogy megírod az életem történetét, valószínűleg soha nem állok neki egy repülőgépen olvasni. Nem egyszerű úgy olvasni, hogy nem adhatom át magamat az érzéseimnek a körülöttem ülő négyszáz ember jelenléte miatt!” – írja, olvasását megszakítva, az elektronikus levélben.
Ahogy olvasom élete történetét, egyre jobban elérzékenyülök, a könnyek megállíthatatlanul peregnek az arcomon. Valóban sok hasonlatosság és gyötrelem van mindkettőnk életében, mégis megrázó számomra szembesülni azzal a ténnyel, hogy ez a sugárzóan szép, sikeres fiatalasszony milyen iszonyú megpróbáltatásokon ment keresztül és milyen mély sebeket hordoz a szívében. Akarattal nem használtam a „titkokat” kifejezést. Neki és nekem nincs mit rejtegetnünk, ahogy a kiszolgáltatott gyermekek ezreinek sem. A bűnösök nem mi vagyunk, hanem azok, akik a vétkeket elkövették ellenünk. Míg nekik egy arcizmuk sem rebben, s kíméletlenül végigszáguldanak az életen, bűneiken kívül semmit nem hagyva maguk után, addig mi hurcoljuk gonoszságaik terhét, helyettük is szégyelljük magunkat egészen addig, míg csak egy képlékeny anyaggá nem zsugorodnak az emlékeinkben. Egy masszává, mely sötét, és érintése még évtizedek múlva is viszolygással tölt el bennünket. De mi erősek vagyunk, egy pillanatra sem adjuk fel. Kemény küzdelmek árán megpróbáljuk elfelejteni őket és bebizonyítani magunknak, hogy az élet szép is lehet. Olyan iszonyatos erővel hiszünk ebben, hogy vér helyett is ez a vágy zubog az ereinkben. Ha elesünk, felállunk és megyünk tovább, nem számlálgatjuk a sebeinket. Míg mások lerombolják, addig mi újra és újra felépítjük az életünket. Minden egyes szóban, mozdulatban, hangban a szépséget keressük.
Bár gyermekként senki nem mondta nekünk, hogy a gonoszság ugyanúgy ott van az emberek szívében, mint a jóság, és az ember maga felelős azért, hogy melyiket engedi felszínre törni, mi ösztönösen tudtuk ezt. Azt nem tudom, hogy mi a kiválasztódás törvénye, és miért kallódnak el sokan közülünk, megadva magukat hányatott sorsuknak, míg néhányunknak sikerül kitörnie. Ha a saját életemre és a nekem küldött számtalan levélre gondolok, mindegyikben találok valami sorsszerűséget. Mint ahogy ez a bájos fiatalasszony is írta nekem a levele végén: „azon töprengek, hogy hány és hány ilyen kísértetiesen hasonló életút lehet ebben a földi életben”. Ami talán közös mindannyiunk sorsában, hogy életünk minden szakaszában voltak mellettünk jó emberek; testvér, szomszéd, tanár, barát, barátnő, egy közösség és végül egy igaz társ, akiben mindazt megleltük, amit kerestünk. Nézem a fiatalasszonyt, óvó tekintetét gyermekein tartja az önfeledt játék közben. Bár arca gyengédségről árulkodik, én mégis erősnek látom őt. Nagy küzdelmek árán, de mégiscsak elérte, hogy az ő gyermekei egyszer elmondhassák majd: egy csodálatos családban nőttem fel, és boldog vagyok, hogy ilyen szüleim voltak.

****

Az alábbi három levél, úgy érzem, nem véletlenül, és pont ilyen sorrendben érkezett. Szerencsés vagyok, mert leírhatom, az első levél íróját személyesen is ismerem. Az ismeretségünket fiam középiskolás éveinek köszönhetem. Eszembe jut az első szülői értekezlet. Minden szülő ismeri ezt az érzést. Ülünk az iskolapadban és ránk szakad a felismerés: elrohant tizennégy év, eljött az ideje a megmérettetésnek. Gyermekeink az előző időszakra kezdik majd felépíteni az életüket, akár jól tettük a dolgunkat, akár nem. Egyre több mindenben döntenek majd önállóan, mi pedig már nem foghatjuk a kezüket. Nyílik az osztálynapló, haladunk névsor szerint. Figyelem az arcokat, próbálom kitalálni, melyik szülő gyerekéről lehet éppen szó, s közben ámulva hallgatom a tanárnőt: sehol egy negatív észrevétel, csak biztatás és dicséret. A következő névnél szeme ismét végigpásztázza a jelenlevőket, majd megpihen rajtam.
– A Zétát külön is kiemelném: tisztelettudó, segítőkész, igazi közösségi ember, jó fejű gyerek, de azért a szorgalmán még lehetne javítani! – hallom a hangját.
„Jó lehet ennek a szülőnek!” – gondolom magamban, viszont nem értem, miért néz engem olyan kitartóan. Kicsit oldalra húzódok, hogy jobban lássa a mögöttem ülőt, majd hátrafordulok és elismerően rámosolygok a szülőre. Ő kicsit értetlenül ugyan, de visszamosolyog.
Végre eljut a tudatomig: az én fiamról van szó!
Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, de sajnos a föld nem nyílt meg alattam. Azzal vigasztaltam magam, hogy talán a tanárnő nem vette észre, milyen bambán viselkedtem. Mivel otthon soha nem használtuk fiam második nevét, így azért az most idegenül csengett számomra. Fontos elhatározásra jutottam: Ha a fiam ennyire ragaszkodik hozzá, hogy az általa jobban kedvelt és most már felnőttesebbnek hangzó második nevét használja ezentúl, rajtam nem múlik! Az otthoni miliőben azonban a Zéta idegenül csengett, fiam csodálkozó tekintetéről nem is beszélve. Rövid idő múlva véget is vetett kudarcra ítélt próbálkozásaimnak. Nem kommentálta az eseményt, röviden csak ennyit mondott:
– Mama, te nyugodtan hívj Gergőnek!
Az osztályfőnök az első pillanattól kezdve meghatározó személyiség volt fiam felnőtté válásában. Az ő szava, figyelme és jósága fontos szerepet játszott fiam jellemének a formálásában; még akkor is, ha a tanárnő valószínűleg nem mindig jutott erre a következtetésre. Mert bizony a fiam – egyik osztálytársával, aki egyben a legjobb barátja is volt – igencsak elöl járt a diákcsínyek és egyéb dolgok kivitelezésében. Arról nem is beszélve, hogy olyan versenyeken való részvételre is elfogadták a felkérést, amiben, valljuk meg őszintén, kirobbanó tehetséggel nem rendelkezett egyikük sem. Őket ez egy kicsit sem zavarta, mentek rendületlenül. Ha jól sejtem, az órákról való lógás volt a fő motiváció ebben. A tanárnő azonban mindent megbocsátott nekik. „Ritkán volt ilyen értékes, tehetséges gyermekem, mint Zéta! Köszönöm!” – írta a könyvem megjelenése után az első levelében. Abban a négy évben mindvégig ezt a szeretetet éreztem. Sok erőt adott azokban a válságos időkben, mint ahogy most is sokat jelent nekem az ő véleménye.
„Ahogy már írtam Neked, ezt tanítani kellene, és »kötelező olvasmányként« olvastatni a gyerekekkel, fiatal párokkal, kisgyermekes szülőkkel és a sérült gyermekeket nevelő szülőkkel is. Fiatalnak, idősnek, hitet, reményt, biztatást és nem utolsó sorban példaképet jelent a Te életről alkotott felfogásod és az egész családod élete. Arról szól a könyved, amiről szólnia kellene az egész életünknek, és amit a mai erkölcsileg elszegényedett világunk meg sem próbál közvetíteni!”
Mélyen elgondolkoztam a szavain: az erkölcsi elszegényedésre még soha nem gondoltam ilyen kézzelfoghatóan, ilyen tényszerűen. Eltűnt volna a tisztesség, az önzetlenség, a szerénység, a mély érzelem? Hallom, ahogy a körülöttem levő világ már harsogja is a feleletet: haladni kell a korral! Ez már a múlté, nincs időnk ilyen elavult szemléletre!
Alig fél emberöltő elég volt ahhoz, hogy az értékek megváltozzanak: látványos sikerekre, egyre nagyobb anyagi haszon megszerzésére, és a nyers testi vágyak azonnali kielégítésére törekszünk. Ezek elérésének mozgatórugója a gyorsaság, a kíméletlenség, amik mellett nem fér meg az odafigyelés és az érzelem. Jó ez nekünk? Kell ez nekünk? Boldoggá tesz ez bennünket? – teszem fel a kérdést. Könnyű dolgom van, mert a válasz bent van az alábbi két levélben.

****

Íróik huszonéves fiatalok. Az érettség és a megfontoltság ugyanúgy átsüt mind a két levélből, mint a vágyakozás a tiszta érzelmek után. Ezekből a levelekből kicsit hosszabban kell, hogy idézzek:

„Annyi élet, érzés van a könyvben, hogy nem lehet olyan sors, amibe ne tudna legalább egy ponton becsatlakozni. Engem két fő ponton érintett meg könyv. Az első mély érzés, ami kialakult, az volt, hogy megtisztulok. A férj és a feleség között levő kapcsolat; a megismerkedés finomsága, a kapcsolat és a házasság alakulása, érzelmes és érett felfogása, az egymásban való bizalom, a szabad tér biztosítása. A ragaszkodás, a hűség ilyen mértékű természetessége és szépsége, a szeretet ereje, ez mind lassan, előre haladva oszlatta el a saját magamban felfokozódó hitetlenséget ezeknek az értékeknek a létezésében és bekövetkezhetőségében, illetve töltött el reménnyel. Javítanom kell: a létezésében – önmagában – nem kételkedtem, de a saját életemben való előfordulásban kezdtem.
A másik fogalom, ami az aktív tudatba lépett át a könyv hatására, az a »megérzés«. Rá eddig ritkán hallgattam, mert úgy éreztem, az a fárasztóbb út. Pedig tiszta lelkiismerettel az ember akkor tud dönteni, és a döntés útján utána haladni, ha előtte a »belső hang« véleményét is kikéri. Döntéseimben sokszor az általam »körültekintésnek« vélt végiggondolás inkább ahhoz közelített, hogy annak feleljek meg, amit esetleg más, mások, szokás, stb. elvár. Vagy az, hogy egy általam csodált ember abban a helyzetben hogyan cselekedett volna. Pedig az egyetlen tiszta útja annak, hogy egy döntést az ember a világ felé indokolni tudjon, az, ha a saját lelkiismerete, illetve kellő időráfordítással és odafigyeléssel meghallgatott, beért, megérzés szerint cselekszik. Lehet, hogy nem mindenki ért egyet azzal, hogy a döntéseinket a világ felé indokolni kellene, mégis úgy gondolom, annyiból kötelesek vagyunk erre, amennyire a mi életünk összefügg a családunkéval, a közvetlen barátainkkal, akikkel kölcsönösen alakítjuk egymás értékrendjét. Adunk-kapunk; gondolatokat, érzéseket, szemléletet, kérdéseket, válaszokat. Én nagyon sokat kaptam a könyvtől. Köszönöm.” – idézet az első levélből.
A másik levél pár hónap elteltével érkezett: „Az első gondolatom, érzésem – néhány oldal elolvasása után – az volt, hogy az élete legrejtettebb titkaiba, világába, milyen közvetlenséggel, őszinteséggel és mélységgel enged bepillantani Kati. Meg is torpantam: én ennek tényleg részese lehetek? Van hozzá jogom? – kérdeztem magamtól. Én, aki csak egy véletlen folytán találkoztam Vele. De nem ismerjük egymást közelebbről. Egyáltalán. És mégis. Részese lehetek ennek a kis csodának.
Hatalmas lendülettel vetettem bele magam az olvasásba…. Állj, állj, állj! Ezt még egyszer – mondtam magamnak. Bizonyos részeket újra és újra el kellett olvasnom. Nem azért, mert nem értettem, hanem azért, mert alig bírtam elképzelni, hogy egy törékeny nő ekkora testi-lelki erőről bír tanúságot tenni. Óriási hatással volt rám, átértékeltem a magam huszonhat megélt évét és hihetetlenül megerősített engem ez a csodálatos élettörténet, mert csodálatos a maga szomorúságával, tragédiájával és örömeivel, gyönyörűségével együtt.” Még egy gondolatot szeretnék kiragadni a levélből: „Persze arra is nagyon jó volt, hogy rádöbbentem, milyen szerencsés is vagyok, hogy engem nem dobtak el a szüleim, nem is haltak meg, szerető családban nőhettem fel, mindenem megvolt. Ilyenkor tudja értékelni az ember ezeket a dolgokat, amiket amúgy természetesnek vettem.”
Nézem a villogó kurzort, kezem a billentyűzeten, de nem megy az írás. Mihez kezdjek ennyi értelemmel, érzéssel, szépséggel? Mi módon kössem egy csokorba őket? – Kérdések özönében élek.
Érzéseim, gondolataim csaponganak, meg kellene zaboláznom őket, de képtelen vagyok arra, hogy ezt megtegyem. „Hiszen erre valók a betűk, a szavak!” – kiállt fel egy ismerős hang bennem. Tudom, hogy igaza van, mert a mellkasomban elindul egy érzés: az alkotói magány érzése, amely egyben válasz is a felkérésre, de mégsem megy… Dübörög a szív, kalapál a pulzus, lábammal türelmetlenül dobolok a padlón. A szívem vezet: írd, jöjjenek a szavak! Az eszem azt súgja: hagyd a csudába az egészet, nem megy ez ma neked! Valami mégis a székhez láncol, a feltörő szavak már a torkomban égnek. Kell, hogy engedelmeskedjetek! De nem hallgatnak a józan észre. Újra és újra elolvasom a leveleket, egészen addig, amíg csak a dübörgés egyenletes lüktetéssé nem szelídül a szívemben.
És ebben a szelíd csendben megértem végre: hagyni kell, hogy a szavaik önmagukért beszéljenek. Sugárzásuk ugyanúgy megérinti majd az olvasók szívét, mint ahogy az enyémmel is tették. Gondolataik szépsége, tisztasága valódi értékeket ad tovább, olyanokat, amilyeneket még az idő vasfoga sem lesz képes kikezdeni. A három levél üzenete eggyé olvad bennem, és megerősíti a hitemet abban, hogy a világ legcsodálatosabb alkotása maga az ember.

Harmadik rész


Az emberre, mint egy tökéletes alkotásra tekinteni, nem kis bátorságot jelent most, amikor az anyagi vágyak kiárusítják a szellemi tőkét. Most, amikor a test kényszeres üzenete – „Nézd, milyen szép vagyok!” – úgy teremt ideálokat, hogy a benne levő lelket széttapossa. Most, amikor a rámenősek, az önteltek, a magamutogatók, a felszínesek folyamatosan arra törekszenek, hogy elbizonytalanítsanak bennünket.
Miért nem ismerjük fel az élet valódi célját? A válaszokat miért félünk magunkban megkeresni? Miért nem hallgatunk szép zenét és olvasunk jó könyveket, még akkor sem, ha ingyen hozzáférhetőek? Miért nem beszélgetünk és cserélünk gondolatokat?
Amikor ezeket a sorokat papírra vetem, azok a levelek és a személyes találkozásaim során kialakult meghitt beszélgetések jutnak az eszembe, amelyek mélyén, kimondva vagy kimondatlanul, ott rejtőznek ezek a gyötrő kérdések.
Talán azért, mert félünk megállni, következtetéseket levonni, saját gondolatokat teremteni. Egyszerűbb sodródni az árral, késztermékeket fogyasztani, információkat továbbítani. József Attila szavai visszhangzanak a fülemben: „...fecseg a felszin, hallgat a mély.”
Igen, a gondolkodó, értelmes ember hallgat, miközben a locsogók, a fecsegők ellepik a világot és gúny tárgyává teszik legmélyebb érzéseinket. Korlátok nélkül élnek és szabadnak érzik magukat, észre sem veszik, hogy szabadságukat már rég szabadosságra cserélték, és zálogházba tették az önbecsülésüket.  Az ember szabadsága saját önbecsülésének a megőrzésében rejlik. Nincs olyan nehéz gazdasági helyzet, olyan jó beosztás, olyan emberi kapcsolat, mely engem arra kényszerítene, hogy eladjam a lelkemet. Ha cserébe a lelki magányt kell választanom, megteszem. Jobb emelt fővel magányosnak lenni, mint megalkuvás árán elérni látszateredményeket.
Az ezerarcú magány minden rezdülését, remegését, szomorú pillantását, fogvacogtatós összekuporodását ismerem. Látom tompa fényű szemét, a szája szögletében megbúvó reményvesztett mosolyát, bátortalanul kinyújtott kezének lehanyatlását. Hallom ki nem mondott szavainak segélykiáltását, érzem lélek-ölelésének finom érintését. Mindenhol ott van, nem nehéz észrevennem.  A fényben, a szellő susogásában, a vizek szelíd csobogásában. A térben, az időben, a természet lenyűgöző látványában. A zenében, a költészetben, az irodalomban. Egy festményben, egy szoborban, benned és bennem. A szülőágyon vajúdó nő fájdalmas lihegésében és örömkönnyeinek zuhatagában. Az élet láthatatlan fonalát megragadó és a gyógyulásban bízó erőtlen kapaszkodásában. Egy haldokló megtört tekintetében. Egy szerettétől búcsúzó könyörgésében, vádjában és szívszorító beletörődésében. A gyermekeiket már felnevelt szülők céltalan lézengésében. A párkapcsolatban élő mellőzöttek kitörési vágyában. A megcsalt, elhagyott kedvesek megalázottságában, a magukra hagyott gyermekek szorongásában és dühében. A figyelemre sem méltatottak lelket marcangoló vívódásában.  Az elnyomottak igazságért kiáltó néma tekintetében, a szeretetre vágyók örökös éhezésében.
Az ezerarcú magány, bármennyire hihetetlen is, csodát, szépséget, nemes jellemet formáló lehetőséget rejt magában. Mi mégis félünk tőle. Nem értjük, miért kell szenvednünk, hogy jók, igazak, béketűrőek, szelídek, és szeretetteljesek legyünk.
„Ezek mind megvannak bennünk!” kiáltjuk és méltatlankodva rázzuk öklünket az ég felé. Valóban megvan bennünk, mint ahogy a gonoszság, a hamisság, a békétlenség, a durvaság és a ridegség is.  
– De mit kezdjek én ezzel? – hallom türelmetlen hangod, hűséges olvasóm.
Engedd, hogy elmeséljek egy történetet, és miután a mese véget ér, talán gazdagabbak leszünk egy bölcsességgel.
Nagyobbacska lány voltam már, amikor fogadott nagyapám – igazi nem lévén, örökbe fogadtam magamnak egyet – magához intett, hátrasimította rakoncátlan fürtjeimet és így szólt:
– A múltkor azt kérdezted tőlem: „A világban miért van ennyi  fájdalom, szomorúság, és Isten miért hagyja ezt?” Megígértem, hogy ma válaszolok. Gyere, ülj ide mellém! – húzódott arrébb, a lócán helyet készítve számomra. – Elmesélem neked a Szén és a Gyémánt történetét!  
„Egyszer, régen, már az idejére sem emlékezem – kezdett a mesébe nagyapám, szemét huncutul összehúzva –, szembetalálkozott az úton a Szén és a Gyémánt.
– De jó, hogy találkoztunk, édes egy komám! – veregette koromfekete ruhájáról a port a Szén. –Szegről-végről rokonok volnánk, vagy mi a szösz! – emelte fel hangját, a Gyémánt váratlan hátrahőkölése láttán.
– Rokonok? – kérdezte elfúló hangon a porfelhő mögül, méltósággal és valami különleges ragyogással az arcán a Gyémánt.
– Úgy, biza! De látom, igen csak fiatalka vagy te még ahhoz, hogy ezt tudnád! Eredj haza és kérdezd meg nagyapádat, majd ő elmeséli neked, hogyan keveredtünk mi rokonságba! Na, fel is út, le is út! Nekem dolgom van, nem érek rá én itt mindenféle ifjonccal bajlódni! – mondta morgolódva. Majd fekete kalapját mélyen a szemébe húzta, s meg sem állt, míg csak haza nem ért.
A Gyémánt is megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb a végére járhasson a dolognak.”
– De nagyapa, igaz ez? – vágtam a szavába nagyapámnak.
– Igaz bizony! – felelte nagyapám. – Mindkettőjüknek a szén a legfontosabb  alkotóeleme. A felépítésükben azonban különböznek egymástól. Ennek köszönhetően a megjelenési formájukban is teljesen eltérőek: az egyik szurtos, a másik ragyogó, de a rokonság közöttük vitathatatlan. Látod, nem is mondott ostobaságot a Szén! – bólogatott jelentőségteljesen nagyapám.
– Mesélj még nagypapa! – kérleltem izgatottan. Felcsillanó tekintetem láttán nem tudott nemet mondani.
– A gyémánt azt jelenti: törhetetlen – folytatta nagyapám. – Előkelő helyet foglal el az ékkövek között, de nagy árat kell fizetnie azért, hogy a királynői cím megillesse. A föld gyomrában roppant nyomásnak és borzasztó nagy hőnek kitéve, több száz, vagy ezer éven át várja, hogy egy vulkánkitörés a föld gyomrából a felszínre hozza és végre megszülethessen. De még itt is sokáig rejtve marad az emberek tekintete elől. Hosszú időn át pihen, míg csak az eső, a szél és egyéb természeti hatások következtében egyre közelebb nem kerül ahhoz, hogy valaki rátaláljon a folyók medrében vagy a bányák mélyén.
Amikor a föld mélyéről előkerül, csak a szakavatott szem látja meg benne királyi származását. Ebben az állapotában nyers gyémántnak nevezik. Értéke sok mindentől függ: a minőségétől, nagyságától, színétől, tisztaságától. Ha zárványok, vagy más szóval szennyeződések vannak benne, akkor azok elnyomják jó tulajdonságait és a gyémánt már nem tekinthető tisztának.
A legfontosabb dolog azonban most következik! – emelte fel mutatóujját nagyapám. – A gyémántoknak is szükségük van segítségre ahhoz, hogy fényvisszaverő képességüket a lehető legjobban hasznosítsák. Mint ahogy ahhoz is, hogy különleges tudományukat, a „tüzet” – a rájuk eső fehér fény különböző színekre bontását – a legtehetségesebben felhasználják. Ezért csiszolóműhelyekbe kerülnek, ahol drágakővé csiszolják őket. A legjobb mesterek veszik kézbe őket, mert a megmunkálásuk nagy odafigyelést és művészi tehetséget igényel.
– Tudod, mi a legjobb a gyémántok életében? – fürkészte a távolt nagyapám, olyan tekintettel, amivel egyedül a bölcsek rendelkeznek. Majd visszatérve a jelenbe, így folytatta: Annak ellenére, hogy még a csiszolásukhoz is a saját porukat kell, hogy használják, és közben a súlyukból is sokat veszítenek, a csiszolás mégis tökéletessé teszi őket.
–  De térjünk vissza a jó öreg Szénhez! Azért az ő fontosságát sem szabad alábecsülnünk ebben a rokoni kapcsolatban! – mondta jelentőségteljesen nagyapám. – A szén az élet nélkülözhetetlen alapeleme. A gyémánton kívül megtalálható még a levegőben, a vizekben, a föld testében.  A Nap melegét és fényét is neki köszönhetjük, mint ahogy más csillagok létezésében is fontos szerepet játszik.
– Na, állj csak ide elém! – fordított szelíden maga felé nagyapám. Két kezét a vállamra téve mélyen a szemembe nézett.
– A szén jelenléte a gyémánt életében éppoly kézzelfogható, mint a gyengeségeink a saját életünkben. Meg kell tanulnunk felismerni és kezelni a hibáinkat, nehogy zárványokká alakuljanak. Ha képesek vagyunk arra, hogy ezt megtegyük, a hasznunkra fognak válni. Soha ne felejtsd el, hogy mindennek ára van! A valóban nagyszerű dolgok nagy nyomás és izzó lávafolyamok kíséretében születnek. Az idő és a türelem segít majd abban, hogy a benned rejlő kincs a felszínre kerüljön. Attól az időtől fogva te leszel a felelős azért, hogy ezt meglásd magadban.  A mester munkája és a gyémánt adottságai is kellenek ahhoz, hogy az a fény, amely a gyémánt lelkéből sugárzik, látható legyen. Az örök tűz lobogását pedig akkor nyered majd el, amikor a rád eső fehér fényt felismered, és képes leszel értelmezni azt azáltal, hogy megismered céljának a lényegét. Ez a lobogás segít majd, hogy a fényedből adj másoknak. Nem leszel egyedül: a mester keze formál majd téged.  Lesznek komoly veszteségeid; ha azonban megőrzöd jellemed szilárdságát, nem fogod elveszíteni önmagad. Ha megtanulod elfogadni, hogy csak saját magad porával vagy csiszolható, akkor azt is megérted majd, hogy mitől vagy törhetetlen, vagyis gyémánt!
–  Valami ilyesfélét mondhatott az öreg Gyémánt is az unokájának, amikor az megkérdezte – veregette meg a vállamat kedvesen nagyapám.
– Ideje hazamenni, későre jár! – nézett fel a nyári égboltot szelíden megvilágító csillagok sokaságára. Távolba tűnő szálfa alakját még mindig látom. Meséjének szelíd áramlását most is érzem, üzenete az idő múlásával egyre nagyobb értelmet nyer az életemben. Gyémánt nagyapám bölcsessége az egyik legnagyobb örökségem.

*****

Folytatása következik?