A Találkozás

(Egy kis ízelítő a készülőben lévő novellás kötetből)

 

Már azelőtt volt valami különös ennek a késő délutáni órának a hangulatában, mielőtt még a találkozásra sor került volna. Jó pár könyvvel a táskánkban, szótlanul haladtunk négyéves fiú-, és tizenegyéves lányunokámmal a belváros adventi fénybe öltöztetett utcáin, a Fő tér felé. Bár mellettünk jöttek-mentek az emberek, ennek ellenére mi élveztük az ajándékba kapott csend ritka pillanatát, ami –megvallom őszintén –örökké csacsogó négyéves unokámtól nem volt kis teljesítmény. A megtett rövid út alatt, mint valami kincset, tovább dédelgettük a szívünkben a könyvtár áhítatos csendjét, illatát, a babzsákon összekuporodva könyvek nézegetésével eltöltött időt –a semmihez sem hasonlítható varázst, amit nemrég együtt éltünk át és amely még mindig fogvatartott bennünket. Az összetartozás érzését még inkább erősítette a kezembe simuló puha gyermekkezek bársonyos érintése.  A térre kilépve négyéves unokám váratlanul kirántotta kis kezét a kezemből, s tenyerét összecsapva, ámulva kiáltott fel: – Azta…!

Csillogó szemeiben visszatükröződött a tér fáit, épületeit körbefonó apró égők megszámlálhatatlan sokaságának vakító sziporkázása. Álltunk a tér közepén és bámultuk a csodát. Annak ellenére, hogy az évnek ebben a szakában mindig szembetalálkozunk vele, mi mégis meglepődünk, mint egy váratlan találkozástól. Pedig az még váratott magára, mert előtte pár dolgot kellett vásárolnunk az egyik drogériában. Belépünk az üzletbe, kisebbik unokám meglátja a bevásárlókocsikat:

– Mama, gyejek kocsit vigyünk, jó?

Fejemmel biccentek, rendben. Majd nővére felé fordulva nyomatékosan kijelenti:

– És én tolom!

– Tőlem! –rántja fel vállait lányunokám felnőttes mozdulattal és mosolyogva rám néz. Gyorsan lekapom a polcokról a szükséges árucikkeket és már igyekszem is a pénztár felé, a bevásárlókocsival a hátam mögött szeleburdin lavírozó fiúunokám a nyomomban. A pénztárnál lelassítok, ebben a pillanatban érzem, amint a kocsi kerekei a csizmám sarkához csapódnak és az apró kislegény váratlanul felsír mögöttem. 

– Mi történt? –hajolok le hozzá ijedten.

– Be… beütöttem a számat–hüppögi fájdalmasan. Megnyugszom, mert látom, hogy a fájdalmon kívül nem történt komolyabb sérülés.

–Semmi baj, mindjárt elmúlik! –mondom együttérzően, miközben magamhoz ölelem és letörlöm arcocskájáról a könnycseppeket. Gyorsan fizetek, de még mindig hallom a csendes szipogást, majd szelíden magam előtt terelve őket kilépünk a fényben tündöklő térre. Kis kezéért nyúlok, hogy megfogjam, amikor közvetlenül mellettem egy férfihang üti meg a fülemet:

–Sírtál, oximoxi?– kérdezi unokámhoz hajolva, olyan lágyan, hogy a szívem kihagy egy pillanatra. A következő percben aztán végleg lebénulok.

– Bántottad?–emelkedik fel és vádlón nekem szegezi a kérdést. Megbabonázva állok a bolt előtt; ritkán fordul elő velem, de most tényleg nem tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel. Van valami furcsa, megfejthetetlen rejtély a felbukkanásában, a viselkedésében, nyugtalanul csapongó tekintetéről nem is beszélve. Annyi mindent vélek felfedezni ebben az egy pillanatra elkapott különös tekintetben: az Egyedi-lét tisztasága és az értelem fel-felvillanó szikrája mellett a zavart elme homályát, az elszeparálódás tartózkodását és a kiszolgáltatottság tétovázását. Leírhatatlan szomorúság telepszik rám, amikor felfedezem, hogy az élet kemény tufává üszkösödött hordalékai is ott úsznak a szemében. Mint aki belelát a gondolataimba és rájön, hogy túl sokat árult el magáról, ezután már kerüli a szemkontaktust, én mégis úgy érzem, hogy a lelkem mélyéig hatol a nézése. Pedig figyelmét továbbra is kisunokám köti le –szemét az apró gyermekarcon tarva fájdalmas hangon énekelni kezd: „Nem bírom el, ha sírni látlak, nem bírom el, ha fáj a szív.” A döbbenettől levegőt sem kapok, majd a kissé fals hang váratlanul elhallgat.

–Mama, te bántottad? –szegezi nekem a kérdést újfent, anélkül, hogy rám nézne.

– Dehogy! – szisszenek fel a gyanúsítástól, ennek ellenére szánalmas mentegetőzésbe kezdek. Magyarázatomra oda sem figyel, csak úgy mellékesen kezembe nyom egy múzeumi prospektust, majd kellő távolságra hátra lép, és mint aki –amilyen gyorsan csak lehet –szabadulna egy elkerülhetetlen kellemetlenségtől, hadarva mondja:

– Ha adnál egy kis aprót, hidd el, kaját vennék belőle!

–Persze, hogy adok –mondom olyan megkönnyebbülten, mint a bűnös, aki az el nem követett bűnét pénzzel válthatja meg. Már nyúlok is a pénztárcámért, szégyenlősen a markába teszem a pénzt, ő egy gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatja. Miközben én minél előbb kilépnék a kínos jelenetből, ő nem mozdul, áll rendíthetetlenül. Az alatt az idő alatt, amíg kapkodva visszarakom a táskámba a pénztárcámat, gyanakvó tekintetét továbbra sem veszi le unokámról:

– Látom a könnyet a szemedben, oximoxi! Biztos, hogy nem bántottak?

Mellettem álló hős kiskatonám tagadó fejrázással üzeni, hogy nem. Szabaddá váló kezemmel gyorsan megfogom egyik kezét, míg a másikért nővére nyúl, és végre elindulunk. Ő jön mellettünk, majd egy újabb dal sír fel az esti homályba burkolózó ég felé: „Néha könny van a két szemeden, titkon is észreveszem… mmmmm –dúdolja a kihagyott részt, majd folytatja: …és mennyi bánat ér, tudom már rég, ezért ne félj!”

–Mama, a bácsi miért énekel? – suttogja alig hallhatóan öccse feje felett áthajolva nagyobbik unokám. „Tényleg, miért is énekel?”–teszem fel a kérdést magamban. Aztán bevillan egy név: Oximoxi. „Igen, ez az!”–tör rám a felismerés. Nem is olyan régen a közösségi hálón egy újságíró blogjában olvastam róla. A cikk is megérintett, de legjobban egy hozzáfűzött rövid komment gondolkodtatott el: „OXIMOXI nagyon sokat veszített”–írta egy olyan ember, akinek adok a véleményére, mert ismerem a munkásságát és tudom, hogy folyamatosan felkarolja a társadalom peremén élő elesetteket, tehát ismeri az életüket. Innentől fogva már nem zavar a különös kíséret, inkább valami szívet markoló érzés kerít hatalmába, mely a szánalom és a szomorúság vegyes keveréke. 

–Tudod, néha történnek az emberekkel olyan rossz dolgok, amitől megváltozik a viselkedésük, és többé már csak úgy képesek elviselni és elmondani, hogy mit éreznek, ha énekelnek –súgom a választ unokámnak a mindezidáig meg nem felelt kérdésére. 

– Ugye Mama, vannak jossz embejek, akik josszat tesznek másoknak? –kapcsolódik be a beszélgetésbe a kicsi is.

– Igen, vannak – válaszolom beletörődötten. Mintha csak e csattanóra várt volna a bennünket tisztes távolságból követő fiatalember, újabb dalba kezd: „Bánatomat dalban mondom el, elrejteni érzem, nem lehet. Próbáltam félretenni, álomnak venni, a valóság úgy fáj…” –énekli hosszan elnyújtottan. Egyáltalán nem érdekel, hogy a dal hamis vagy nem hamis, a panaszosan feltörő hang és a szöveg égeti a lelkemet. Egyikünk sem szól, baktatunk némán, a gondolatainkba merülve, az egyre halkuló énekkel a hátunk mögött. Már majdnem elérjük a tér végét, amikor a bal vállam felett hátra nézek, mert az újabb ének –„Légy jó hozzám, vigyázz majd rám, ha eljövök érted! Légy jó hozzám, vigyázz majd rám, s mondd azt, hogy féltesz! Mmmmm… egy őrült világ, már nem számít rám és nehéz a szívem…” – egyre  távolabbról hallatszik. „Néha senki nem szeret, úgy érzem, pedig ez az egyetlen, ami kell.” Megfordulok, a tér világítása mintha már nem lenne olyan sziporkázó, a fények összemosódnak, pedig látszólag semmi sem változott, csak a vattacukros süket csend telepszik rá a szívemre. Megállok, kezeimet szabaddá teszem, unokáim némán várakoznak mellettem, amíg megtörlöm könnytől bepárásodott szemüvegemet. Mielőtt visszatenném, óvatosan, hogy ne vegyék észre, megtörlöm a szemeimet. Még egy utolsó pillantást vetünk a visszafelé elinduló magányos alakra, mielőtt befordulnánk a buszmegállóhoz vezető kis utcába. A hang, ha halkulva is, de egyre panaszosabban száll: „Bukott diák vagyok már rég, nem bírom el a szenvedést. Bukott diák leszek, míg élek.” Unokáimra nézek, látom a megilletődést az arcukon és arra gondolok, hogy vajon ennek a különös találkozásnak az emlékéből mit őriznek meg a szívükben.